PÁRHUZAMOS KITÉRŐK

Publikáció: 2021. October 2. Saturday

Szeretettel várunk minden érdeklődőt
KOVÁTS NIKOLETTA / LIPKOVICS PÉTER
PÁRHUZAMOS KITÉRŐK
című kiállításának megnyitójára

2021. október 6-án, szerdán 18.30 órára
a Nádor Galériába (Pécs, Széchenyi tér 15.).
 
A kiállítást megnyitja:
Losonczy István festőművész
A tárlat október 22-ig tekinthető meg, hétfőtől péntekig 14-től 18 óráig
 
 

Losonczy István megnyitóbeszéde Kováts Nikoletta és Lipkovics Péter kiállításáról.

Tisztelt Egybegyűltek!

A PTE MK Doktoriskolája a legkülönbözőbb képzőhelyeken végzett, legváltozatosabb művészi irányultságú doktoranduszok gyűjtőhelye, olyan szellemi kohó, ahol túl lehet és túl is kell lépni a tág értelemben vett művészeti piac által meghatározott kényszerpályákon. Kováts Nikoletta és Lipkovics Péter kettősének kiállítása valószínűsíthetően éppen egy ilyen váratlan intuíciónak, vagyis annak köszönhető, hogy a Doktoriskola sűrű közegében mély, ugyanakkor nagyon személyes tartalmak akár egészen nagy távolságokból is összesodródhatnak, és mint itt a Nádor Galéria kiállítóterében láthatjuk, önálló műegyüttessé is összeállhatnak.

„Párhuzamos kitérők” – mintha a kiállítók szándékoltan enigmatikus címválasztása is arra utalna, hogy nincs különösebb értelme bármiféle koncepció, előzetes narratív „haditerv” után kutakodni: hogy önmagában attól is érdekes vizuális összefüggések jöhetnek létre, ha az eltérő gyökerekre visszavezethető, különböző indíttatású műveiket együtt mutatják be.

A Nádor Galéria egyáltalán nem egyszerű kiállítótér: elegáns nagypolgári hagyományaihoz méltatlan módon, több évtizede illegeti magát Pécs közepén a Nagy Ő-re, vagyis A Befektetőre várva: szemérmetlenül nyers szerkezete, a tégla, a beton és a vas intenzív anyagszerűsége, színessége önmagában is meghatározó erejű. Ezek olyan körülmények, amik annak a közös víziónak a létrejöttében is szerepet játszhattak, amely Kováts Nikoletta és Lipkovics Péter közös kiállításáig elvezettek: mindketten úgy érezhették, hogy a műveik – annak ellenére, hogy önmagukban is megállnák a helyüket – közös erővel sokkal inkább felül tudnak emelkedni a körülményeken, mint külön-külön, és emellett – főleg – hogy ebben a kontextusban szemlélve, akár teljesen új értelmezési lehetőségek is megnyílhatnak a műveik számára. (Mikor e megnyitóbeszédet írni kezdtem, még nem állt a kiállítás, így nem lehettem teljesen biztos abban, hogy teljesül-e az a várakozásom, hogy Kováts Nikoletta telített színekkel felrakott gesztusfestményei elárasztják fénnyel a kiállítóteret, mégpedig olyan fénnyel, amelynek érzéki légiessége kiemeli Lipkovics Péter műegyüttesének földszagú szakralitását, és hogy ezáltal a festői és a szobrászati téralkotás között még annál is izgalmasabb „áthallások” jöhetnek létre, mint amit a kiállítás plakátján összehozott a grafikus.) 

A Lipkovics Péter vesszőből font, héjszerkezetekbe döngölt vályogszobrai által körbeölelt vagy épp csak elpalástolt tér sokszor beszédesebb, mint a bronzszobrokba zárt technikai üregek, a kőszobrok tömörségéhez képest pedig már-már festői az a módszer, ahogy a bontott vályogtéglából visszaáztatott anyag fel van hordva a rurális használati tárgyakra (varsa, korsó, gunyhó, nádazott födém) emlékeztető héjszerkezetekre. A felhordott „sár” közeiben, repedéseiben felvillanó bordázatok sárgásszürkéi és a melegebb földszínek közötti finom rezgések konkrét festői utalás formájában is megjelennek: Rembrandt rénfára feszített, kibelezett disznó-képei részben a bennük foglalt félreérthetetlen szakrális tartalom miatt válhattak érdekessé Lipkovics Péter szobrászatában, de emellett (vagy még inkább) a gerinc mentén kettéhajtott bordakosár és a látszóra hagyott héjszerkezetek közötti hasonlóság, a régi mesterek által használt földszínek és Rembrandt vaskos ecsetvonásai is az inspiráció forrásai lehettek.

Talán éppen ezen a ponton – a festészet és a szobrászat „párhuzamos kitérőiben” – ragadható meg legérzékletesebben a kiállítás fő érdekessége: Kováts Nikoletta nem ok nélkül címezi szín-tereknek (colour-spaces) a festményeit: térbeli héjszerkezetek ezek is, csak a képsík paralelogrammájára feszítve, a szemünk által érzékelhető legtágabb szivárványskálából kevert színekből felépítve. Fényből vannak ezek is, meg földszínek is, ám mintha az egyik inkább sugározná, a másik pedig mintha inkább befogadná a fényt: mintha színes üvegablakok világítanák meg a jászolt.

Na és a halak? A vízcsöpögés és a metronóm kattogásának összehangolhatatlansága? – Egy megnyitóbeszédben talán nem kell mindenre magyarázatot adni…

Kérem, tekintsék meg a kiállítást!

Hilarity of Vagueness

Dies Natalis ISI Yogyakarta XXXIII, Postgraduate Program

Hilarity of Vagueness

Ephemeral Sculpture

Before introducing ephemeral sculpture as a form of artistic expression it is inevitable to describe the process that lead to the legitimatisation of temporal materials by the millennium and a widespread usage of them in contemporary fine arts at the beginning of the twenty-first century.

Ephemeral Sculpture
magyar