Hazatérés / Homecoming

Publikáció: 2020. október 10. szombat

F. Balogh Erzsébet festőművész Miskolci Galériában nyíló kiállítása

Megnyitó: 2020. október 22., 17:00
A kiállítást megnyitja: Bukta Imre  Munkácsy Mihály-díjas képzőművész
Kurátor: H. Szilasi Ágota művészettörténész

A megnyitón való részvétel regisztrációhoz kötött, ez az alábbi linken tehető meg: https://forms.gle/BG6qnh32p72oJ454A 
Látogatható 2020. november 29-ig, hétfő kivételével 9-17 óráig.

 Balogh Erzsébet kiállítása elé.

Engedjék meg, hogy ne avval húzzam az Önök idejét, hogy szakmailag értékeljem F. Balogh Erzsébet munkásságát, mely életműnek egy pici, ám legfrissebb szeletét itt láthatjuk a kiállításon.

Egyrészt nem vagyok művészettörténész, sem esztéta, aki hajszálpontosan, vagy nem, de beilleszteni képes a művész életművét a magyar és nemzetközi térbe összehasonlító elemzéseken keresztül. Ennek a helye majd a katalógusban lesz Tayler Patrick Nicholas tollából, egyébként kitűnő írás. Inkább egy szubjektív esszében elmélkednék azon, miért adta az alkotó ennek a kiállításnak azt a címet, hogy „Hazatérés”. Természetesen nem szeretném megkerülni a szakmaiságot, az alkotásban legfontosabb a motiváció, és a motívumok rendszere. Pontosan ezért izgatott az, hogy a magam módján utánajárjak, a véletlennek köszönhető-e, vagy nagyon is tudatos, vagy talán mélyről feltörő érzelmi töltődés miatt jutott el a művész a mostani motívumai kifejtéséhez és azok milyen összefüggésben lehetnek a „Hazatérés” címmel. Mert ez a címadás egyszeri és megismételhetetlen a számára. Ugyanis ha ez a cím a művész, például soproni kiállításán szerepelne, azt kellene kutatnunk, hogy a kiállított művek hogyan kapcsolódnak a címhez. Most is megtehetjük ezt, azonban sokkal mélyebb és személyesebb a motiváció: F. Balogh Erzsébet ebben a városban született, ez a város irányította a képzőművészet felé. Lehet-e érzelmileg - ekkora időtávlatból - viszonyulni egy lüktető hatalmas városhoz? A válasz igen. Mert az emlékek nem csak Zsóka szívében őrződtek meg, hanem maga város is őrzi Zsóka emlékeit, ott lebegnek a Deák téren, ott úszkálnak a Pece patak felett, ott rejtőzködnek a házfalak repedéseiben.

 Különös időket élünk mostanában, sajnos nem a velencei karneválon vagyunk, mégis maszkot hordunk, találgatjuk, ki lehet az „álarc” mögött. Azt mondhatjuk, még az is csoda, hogy ennyien összejöttünk erre az eseményre - kicsi kockázatot is felvállalva -, és ez nem véletlen, hiszen mi, akik itt vagyunk, szuszogva a maszkunk mögött, szeretnénk ünnepélyessé tenni ezt az estét, F. Balogh Erzsébet első miskolci önálló kiállításán. Most álljunk meg egy szóra, pontosabban a kiállítás címére utalóra, ami a „Hazatérés”. Azon gondolkodtam el, hogy Budapesten kívül pozitív értelemben, minden a magyar vidékhez tartozik Sopronostul, Sajóládostul, Miskolcostul, ezért mondjuk azt, hogy hazamegyek, oda ahol születtem. Ugyanúgy, ahogy számomra meghatározó az, hogy Mezőszemere a szülőfalum, mert fontos tartozni valahová, belénk égtek gyermekkorunk gazdag élményei, ami érzelmileg determinál bennünket az életünk végéig. Engedjék meg, hogy mostantól ne F. Balogh Erzsébet művésznőt használjak, hanem a számomra kedvesebb Zsókát, azt hiszem elmondható, hogy Egerben, ahol él, ő mindenki Zsókája, százak, ha nem ezrek hívták, hívják így, rengeteg tanítvány, barátok, kollégák, szinte az egész város így ismeri.

Mielőtt hozzáfogtam volna e szöveg megírásához, megkértem Zsókát, írjon pár sort arról, mit jelent számára ez a város, ez a hatalmas magyar Golden Gate híd a Bükk és a sík vidék között, írjon arról, ami miatt azt a címet adta a kiállításának, hogy: Hazatérés.

Megható volt a sorait olvasni, mert ahogy nékem a muskátlis falusi ablakok, néki a miskolci belváros adott vizuális élményt, szagokat, illatokat, gyerekkori kalandot. Ahogyan én nyaranta a Rima patakban fürödtem, ő úgy volt a pancsolós kislány az Augusztus 20.-i strandi medencében.

Ahogyan én a közeli erdőben, ő úgy barangolt barátnőivel a nagyváros utcáin egy forint-ötven filléres vízízű fagyit nyalogatva - ma úgy mondanánk, lógtak -, számára ez volt a dzsungel. Miskolc akkoriban tele volt titokkal, kapualjak alatt, nedves udvarok mélyén meghúzódó megtűrt maszekokkal, a Búza tér a falusi batyus kofákkal, ődöngő lumpenekkel, akik ügyesen kikerülgették a rendőröket, a nagyapja asztalosműhelyében az intarziarajzok, mint fura Nasca vonalak, szóval mindenhol megannyi inger, izgalom. Ráadásul a világ leghosszabb villamos vonala is itt nyújtózik be a hegyekig. Ezt onnan lehetett tudni, hogy hosszú órákig zötykölődött, mire a végére ért, hogy aztán átállítás után ide-oda dülöngélve megcélozza a vasútállomást, ahol ennek a hosszú sínnek, mint valami óriáskígyónak egy fejet rajzoljon a fordulatával az állomás előtt. Zsóka a barátnőivel gyakran kisétált Lillafüredig vagy Tapolcáig. Nem írta, nem mondta, de visszafelé tuti, hogy blicceltek a villamoson, az olyan izgi. Zsóka a belvárosban megtapasztalta - főleg a szülei révén - azt a Miskolcot, ami még nyomokban tartalmazott polgárságot, ám visszafelé villamosozva volt ideje megfigyelni jobbra a vas és acél országa kimagasló vörös tégla gyárkéményeit, amik óriási ipari szivarokként ontották a gyárból összegyűjtött kohófüstöt, balra pedig hatalmas betonblokkok formájában emelkedett az égig, nyilvánult meg maga a szocializmus. Látta a gyárból némán kiözönlő melósokat, akik műszak után aktatáskáikkal a hónuk alatt felszívódtak a paneltornyok között. Azt azért nem gondolom, hogy ilyen élményekről írt verset, mert biztos vagyok abban, hogy Balogh Zsóka is írt verseket, mint minden szerelmes leány akkoriban. A szalvétagyűjtés utáni jó divat volt. Ám ő már a művészetbe volt szerelmes. Bocsánatot kérek ezért a kis korabeli anzixért , de ez nem kitérő, ugyanis úgy vélem, ez mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a kis Zsókából művész válhasson, hogy itt és most mint F. Balogh Erzsébet, miskolci kiállítását megtekinthessük. Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a hetvenes évek eleje mellett - ezek a középiskolás évek - hiszen művészetileg meghatározó volt a számára, a döntés időszaka.

Ha valaki, akkor ő igazán tudja több évtizedes oktatás után, mennyire számít egy tehetséges fiatalnak, mit mond és hogyan mondja a mester a tanítványának az útravalót. Azt hiszem művészettörténeti tény, hogy Miskolcon akkoriban izzott a művészeti élet, ebben Zsókának szerencséje volt. A színház, a Dériné utcai galéria, a grafikai biennálé, a Hermann Ottó Múzeumban csodálhatta Csontváry Öreg halász-át, Végvári Lajos előadásai, szóval ha valaki kíváncsi volt, színvonalasan tájékozódhatott, márpedig Zsóka nagyon is vevő volt ezekre az információkra. Seres János, aki Miskolc képzőművészeti centrummá tételében fáradozott - többek között az idén is megrendezendő Miskolci Téli Tárlat alapítója –, később Zsóka mestere lett az egri főiskolán. Úgy vallja, hogy a művészethez való viszonyát maradandóan ő alakította.

Balogh Erzsébet festőművész, mint említettem, oktató lett az egri főiskola rajz tanszékén. Számos ismert és elismert művész került ki a keze alól. Én a kétezres évek elején kerültem a tanszékre, mint oktató. Akkor is, most is kitűnő művészek és egyben tanárok oktattak és oktatnak a tanszéken, csak néhány nevet említsek az akkoriak közül: Földi Péter, Molnár László József, Nagy B. István, Kovács László. Köztünk üdítő volt Zsóka jelenléte, igazi jelenség, pillangóként röpködött a tanulmányt rajzoló hallgatók között, festészet iránti lelkesedése, derűje, tűpontos tanácsai átragadtak a diákokra. Nékem, amatőr oktatónak a példaképemmé vált. Zsókáról nem lehet azt mondani, hogy a tanítás mellett festett, de azt sem, hogy a festés mellett oktatott. Bizonyítékul szolgáltak a kiállításain szereplő művek. Először az egri Kepes házban láttam gyűjteményes kiállítását. Frissessége, bátorsága, például a vörös és kék színek minimálisan ábrázolós, inkább absztrakt használata ámulatba ejtett, ugyanis én nem vagyok képes olyan bátornak lenni, mint ő.

Az oktatás alatti időkben megtapasztaltam, hogy az alkotó diákokra hatással vagyunk ugyan, de ők is hatnak ránk, hiszen a fiatalok vizuális gondolkodása naprakészen kortárs, a helyzetükből fakadóan, ez nem vitás, frissen tart bennünket is, és okos szűrőkkel - most összekacsintok Zsókával - ez a frissesség hasznunkra válik.

Sok felsőoktatási tanár, amikor abbahagyja a tanítást - nem szeretném azt mondani, hogy nyugdíjas lesz, egyrészt nem illik, másrészt, ha ránézek Zsókára, ez nem látszik, harmadrészt egy igazi művész soha nem lesz nyugdíjas - szóval többen űrt éreznek, leeresztenek, visszabújnak a régi jól bevált stílusukhoz, modorukhoz. Nos, ez nem jellemző Zsókára, épp ellenkezőleg, amire bizonyíték a jelenlegi kiállítás is. Ez a kiállítás a folyton megújulni vágyás lenyomata.

Bukta Imre

Elhangzott 2020, október 22.-én a Miskolci Galériában, F.Balogh Erzsébet: Hazatérés című kiállításán.

 

( u.i:F. Balogh Erzsébet a megnyitón azt mondta, hogy két és fél évvel ezelőtt,- amikor az oktatást abbahagyta- elgondolkodott, hogyan tovább. Arra jutott, hogy az őt körülölelő világot másképp kell megfogalmaznia a festészetében, mint addig. Példamutató bátorság, eltökéltség és energia kellett ahhoz, hogy egy valóban új festészeti hangon megfogalmazott, egymáshoz harmonikusan illeszkedő művekből álló „sorozatát” megvalósítsa. Nagyon ajánlom a kiállítás megtekintését az egri Képzőművészeti Tanszék hallgatóinak, kerekedjenek fel és nézzék meg. Megéri!)

 Hazatérés /Homecoming/ a címe F. Balogh Erzsébet festőművész Miskolci Galériában nyíló kiállításának. A cím utalás  arra, hogy a szülővárost, Miskolcot érzi meghatározónak pályaorientációjában, mert gazdagon ellátta nemcsak szellemi útravalóval, de a város az Avastól, Tapolcáig, Lillafüredig óriási szabadságot és felfedezésre inspiráló környezetet is jelentet számára. Az 1970-es években , a kortárs grafika mestereinek munkái, többek között pl. Kondor Béla, Szalay Lajos, Lukovszky László, Feledy Gyula grafikái rendszeresen láthatóak voltak miskolci kiállításokon, valamint olyan karizmatikus festőegyéniségek, mint  pl. Seres János  vállaltak aktív szerepet a művészeti közéletben.  Magánórákon még találkozhatott Ruttkay Györggyel, a magyar aktivizmus egyik kiválóságával, aki életének utolsó éveiben a borsodi megyeszékhelyen élt.

A „hazatérés” egyben sokszínű, tág fogalom. Jelen esetben feltétlenül utal a festészetben megtett útra is, melynek során a belső érés folyamatát követhetjük nyomon, az indulati gesztusfestészettől a geometrikus rend felépítéséig terjedő úton. 
A cím további kérdéseket vethet fel, például egyáltalán „Haza lehet-e menni? Hol lehetünk otthon?” A hazatérés egy út állomása, ha nem is az utolsó, de a gyökerek, a múlt feldolgozásának fontos fázisa, mely erőgyűjtést is jelenthet a jövőhöz.
A kiállítás betekintést ad a valóság értelmezésének egy sajátos formájára, melyben az alkotási folyamat kerül a fókuszba, a festészeti anyagból kibontakozó keletkezés.
Ez a folyamat tele van kísérlettel, kérdés felvetéssel, sokszor játékos szabadsággal.
Talán a kísérletezés hangsúlya miatt a papír volt hosszú évekig a legkedveltebb és leggyakrabban használt anyaghordozó munkáiban. Többek között azért is, mert a gyors száradás, alakíthatóság  viszonylag kevés idő alatt megoldható általa (pasztell, akvarell, kollázs, kockákból készült installációk).
Tematikai szempontból a falusi és városi tájelemek geometriája indítja be az alkotó képzeletét. Fontos és meghatározó élményt jelentett művészetére a jászdózsai művésztelepen eltöltött időszak. Legtöbbször az objektív (tájélmények) és szubjektív (gesztusok, színek, faktúrák) elemek képi szerepét vizsgálja. A valóságélményeket kiegészítik a festék ösztönös használatából létrehozott strukturális kísérletek. Az alkotás folyamatában tudatosan  éli át a rombolás és építés anakronisztikus ellentétét.

Újabb munkái gyakran túllépnek a két dimenzió határán. Ezekben az installációkban   az absztrakttá tisztulás igénye kerül előtérben. A belső terek a vízszintesen elhelyezett képek tükröződő felületeivel távlatokat nyitnak, a fény minőségétől és helyétől állandóan változó „fázismunkává” válnak. 

2015 után készült olajfestményei a gravitáció határait is feszegetik, tudatosan használja a festék csorgásait, melyek a mozgás metaforáiként  egyben a feszültség hordozói is és a képfelület forgatásával új értelmet kapnak. A gesztussá merevedett, véletlenszerű festéknyomokhoz, a csorgatásokhoz geometriaformák kapcsolódnak, melyek tökéletes ellentétként a racionalitást, a rendet, az ember jelenlétének, keze nyomának, építkezésének kísérletező vagy tudatos megnyilvánulásait jelzik. 

MISKOLCI GALÉRIA

Nyitvatartási idő 

Kedd - vasárnap: 9:00 - 17:00
Hétfőn: ZÁRVA

 3530 Miskolc, Rákóczi u. 2.
+36 46 500 680
+36 46 560 170

http://www.miskolcigaleria.eu/f-balogh-erzsebet-hazateres-homecoming/

 

F.Balogh Erzsébet
(1955, Miskolc, Magyarország)

1977-ben az egri Tanárképző Főiskola, biológia-rajz szakán végzett, Seres János növendékeként, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát, ahol Szabados Árpád volt a mestere.
1985 óta tanít az egri Tanárképző Főiskola Rajz Tanszékén, majd jogutódján a Vizuális Művészeti Tanszéken, 2002-től főiskolai docensként. A tanítás fontos számára a festészet mellett, 2007-ben Eszterházy Emlékplakettel, 2010-ben a Magyar Felsőoktatásért Emlékéremmel tüntetik ki.
2002-2020 a Jászdózsai Nemzetközi Művésztelep művészeti vezetője, alapító és vezetőségi tagja az egri Szabad Szalon Egyesületnek, MAOE és a Magyar Vízfestők Társaságának tagja. Számos hazai és nemzetközi kiállításon és művésztelepen részt vett. Jelenleg Egerben él.

„Célom, hogy olyan kifejezési formákat és a megoldásokat találjak a tradicionális festészeten belül, amelyek egzaktabban kifejezik a szubjektív és objektív elemek kapcsolatát és örök dilemmáját. Pár éve foglalkoztat, az a kérdés miképpen lehetne a kockát, mint az egyik legtökéletesebb mértani testet beemelni festészetembe. Azzal kísérletezem, miként folytatódhat a gesztus a három dimenzióban a kockákon, melyek szigorú határai egyben le is fékezik azok lendületes erejét.” 

F. Balogh Erzsébet
(1955, Miskolc, Hungary)

In 1977, she graduated from the Teacher Training College in Eger, majoring in biology and drawing, as a student of János Seres, and then at the Hungarian College of Fine Arts, where Árpád Szabados was his master.
He has been teaching at the Department of Drawing at the Eger Teacher Training College since 1985, and then at his successor at the Department of Visual Arts, and from 2002 as an associate professor at the College. In addition to painting, teaching is important to her, in 2007 he was awarded the Eszterházy Memorial Plaque, and in 2010 he was awarded the Memorial Medal for Hungarian Higher Education.
2002-2020 artistic director, founding and management member of the Jászdózsa International Artists ‘Colony, member of the Eger Free Salon Association, MAOE and the Hungarian Water Painters’ Association. He has participated in many domestic and international exhibitions and art colonies. He currently lives in Eger. “

“My aim is to uncover such forms and solutions of expression within traditional painting that express more exactly the connection and the eternal dilemma of subjective and objective elements.  A few years I have been working on how to integrate one of the most perfect geometric shapes into my paintings, the cube. I have been experimenting with how the gesture could be sustained in for the three dimensions of cubes, the strict boundaries of which decelerate its momentum.”

 

homecoming/hazatérés

KLÓNIA

Ferenczy Zsolt képzőművész kiállítása

KLÓNIA

Mátrai Erik: Ellipszisek

című kiállítása az art quarter budapest szervezésében

Mátrai Erik: Ellipszisek

STATEMENT - B32 Trezor Galéria

Az Eszterházy Károly Egyetem friss diplomás, festő szakos hallgatóinak kiállítása, a Magyar Festészet Napja keretében

STATEMENT - B32 Trezor Galéria

HAT SZOBA / SIX ROOMS

Volt hallgatóink kiállítása a MaMű Galériában

HAT SZOBA / SIX ROOMS

Csendélet mértékkel

Horváth Dániel festőművész kiállítása, Dr. Széplaky Gerda, Csendélet - Mérték nélkül, Műbírálat

Csendélet mértékkel
English